Mikor az óra megállt

Legfrissebb
bejegyzések

Ébresztő

Lutter Imre: Ébresztő   Mit bánod te hogy mit szól a szomszéd hogy ugat a kutya, s jön-e reggel a kukáskocsi házad elé ha jön, mennyi szemetet szór szét és hagy maga után sárban és mocsokban hogyan fogad az irodai lom a termelékenységet elváró főnök a...

Kényszer képzelet

Lutter Imre: Kényszer képzelet   Te meg tudod mondani, miféle képzetek rohannak le és próbálod magad újjá teremteni nap mint nap? Én igen. Fekete borsószemek gurulnak felém a földön, falra voltak hányva, mint a hétköznapi közöny, onnan gördülnek elém. Futnak...

Légy az enyém

Lutter Imre: Légy az enyém   száz szines emlék terheli elménk bennük a régmúlt gyorsan elég azt, ami lettem földig eresztem fent figyel isten lent te meg én elfut az élet halni se félek elfogy erőm most légy az enyém légy te a vágyam ritmus a dalban vágydiadalban...

Lutter Imre: Mikor az óra megállt

 

Azóta félek az éjszakai telefonoktól.
Azóta némítanám a hajnali hívásokat.
Mert az idő akkor tényleg megállt.
Nem mi állítottuk meg a faliórát
és valami végérvényesen megváltozott.

Mindenki aludt már. A ház, az utca
Budapesten, az Erzsébetvárosban,
Nyíregyházán és Kemecsén.
Én voltam ébren csak, dolgoztam
pesti lakásunk csöndes szegletén.

Éjjel kettő körül járt. Előtte
az óra az egyet háromszor elütötte,
szépen gongott és sétált tovább
az idő tempójában, méltóságosan.
Apám halk szuszogását hallottam

és szinte feleségem szívverését is,
olyan nagy volt a csend.
Az óra csak járt és ketyegett,
mikor harsány riasztó szólamán
a telefon ordítani kezdett.

Tudtam, hogy nagy a baj.
Egy érintésre kapcsolat a hívás,
s előtört egy csillapíthatatlan zokogás
a vonal végéről, majd egy sóhajtás,
és megszólalt egy hang. Te vagy?

A háttérben anyám zokogott.
Végig hallgattam, amint összeomlik.
Szomszédja szólt a kagylóba higgadtan,
hogy nagymamám itt hagyott.
És akkor én ott maradtam.

Abban a percben valami végleges lett,
míg minden addigi dolog csak múló.
Elmém pörgött, szívem sírt,
s én, ahogy férfihoz illik, elfúló
hangon, de biztosan, köszöntem.

Felköltöttem feleségem és apám.
Szabályokkal, következményekkel
nem törődve rohantam a sztrádán,
mintha megmenthetném a valódi
örökkévalóságtól nagymamám.

Mellette s anyám mellett akartam lenni.
Ahogy nem tudtam én sem apám.
Én kértem, hogy maradjon nálunk
nem tovább, csak még egy napig.
Mert azon nem múlik semmi tán.

De nagyanyám lelkét érezni akartam.
Tudtam, s mai napig tudom,
hogy ott volt, mikor hazaértünk.
Nyíregyházi otthonunkban
pihent gyönge teste, a kanapén feküdt.

Megfogtam a kezét, beszéltem hozzá.
Közben nyugtattuk édesanyám,
akire addig nővérem vigyázott.
Miközben elmondtam a miatyánkat,
amire nagymamám tanított,

minden élő emlék egyszerre tört fel.
Zaklatottságomban éppen
végső útjára készülő nagyanyám lett,
aki nyugtatott. Úgy egy órát volt velem.
Aztán el kellett engednem.

Ha nem tudtam, már tudom, milyen fájni.
Mikor megszűnik a valósnak gondolt világ,
s az idő eltűnik körülötted, csak ami
fontos, az marad. S a te hibád,
ha későn eszmélsz, az van, ami marad.

Ma tizenkét éve, hogy elment.
A konyhában ülök, s emlékezem.
Az emeleten ketyeg az óra, jár.
Az elmúlástól magam se menthetem,
azt kapom, ami van, ami fáj.

Mégis van, létezik e törékenynek tűnő
kicsinyke, bátor és kedves nő,
s minden nap imádkozik velem.
Akkor is, ha nem hallja senki sem,
pedig csönd van. Csak az óra kongat.

Megjelent Lutter Imre Lételem című kötetében. Megvásárolható: a Líra könyvesboltokban, vagy megrendelhető itt: https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/felnottirodalom/vers-drama/letelem-lutter-imre-versei

X