Lutter Imre Bánffy- és Radnóti-díjas művész, akit sokan, sokféleképp ismernek – a tévé képernyőjéről, versmondásairól, tömegeket vonzó kulturális megmozdulásairól –, szerzőként, szerkesztőként több tucat könyvet jegyez, saját verseinek ez a második gyűjteménye. Más, mint az előző, a Jelenlét, mégis egyfajta folyatása annak. Az emberi érzések, a fizikai és a szellemi jóllét együtt állása, vagy épp feloldhatatlannak tűnő ellentmondása mozgatja írásait. Innen a cím, s innen a belső fejezetek tagolása. Ha az Olvasó úgy dönt, hogy szembenéz magával és a világgal, akkor itt az idő és lehetőség elmélyedni a versekben. Mert akár a teljes kötetben, akár versenként is, belátható közelségbe kerül az univerzum, és beláthatatlan távolságba a vágy. Vagy épp fordítva. Test és tudat. És e két szó között ott az élet, a szerelem, a gondolat, a felismerések, a kárhozat és a felelősség. Mindeközben csak egy valami biztos: „A dolgok változnak. A vers örök.”

„Lutter megengedi magának, hogy „alkalmi költő” legyen, abban az értelemben, hogy akkor ír, arról és úgy, ahogy a pillanatnyi megszólítottsága megkívánja. Folytatja a már korábban elkezdett kísérletét: egyik oldalon a mindennapok forgácsait hogyan lehet költészetté alakítani, másik oldalon, a költészet klasszikus témáit és megszólalási formáit hogyan lehet a huszonegyedik század elvárásaihoz frissíteni. Szerencsés kézzel és szívvel megújítja a mára lassan már feledésbe merülő családi költészetet. De ő kerüli az idillt, és a test és kapcsolat öregedéséről és törődéséről is mer mesélni; a szerelem elmúlása utáni második szerelmet Radnóti-szerű finomsággal és pontossággal kezeli és ábrázolja – lélektől végletekig. Ez feltétlenül poétikai nóvum a huszonegyedik század első negyedében! Ahogy a házastársi zsörtölődés is új elem a magyar költészetben – az együttélés lehetetlenségének a dilemmája és feloldhatatlansága.” – Zalán Tibor.