Lutter Imre: Régmúlt karácsonyok nyomában Elmúlt karácsonyok emlékét őrzöm. Keresem a hóban a piros ember nyomát. Olvadt lábnyomot, nagy gumicsizmáét. Zörög fülemben a sztaniol hangja, amint bontom a szaloncukor arany csomagolópapírját kis kezeimmel. Lassan....
Karácsonyi versek
Legfrissebb
bejegyzések
Auschwitz felé – Lily Ebertnek
Lutter Imre: Auschwitz felé - Lily Ebertnek Szürke hamu festi sötétre az eget. Nem látni túl a magas palánkon. Pokoli tüzet gyújtottak odabent, száll a lélek túl minden határon. Elborzadva gondolsz a gomolygó füstre. Benne az élet, sok csíny, nevetés, hajdani...
Oratio prosa
Lutter Imre: Oratio prosa Kinek játék az ország is és játszma a hatalom, annak haza nem létezik és értéknek hat a lom. Megjelent Lutter Imre Test és tudat című kötetében. Megvásárolható: a Líra könyvesboltokban, vagy megrendelhető itt:...
Lutter Imre:
Szentestén
Az asztalon két megviselt kéz pihen,
ráncos arcú asszony ül bent magában
A kéz alól egy régi fénykép üzen
A szobában néma csend és magány van
Vakító fehérbe öltözött a kert
Fáradhatatlan hull a hó a fákra
Még a kunyhóban is vacog a lélek,
ha az embert szenteste senki se várja
Kint az utcán pár ismerős arc dereng
Vörös dísz csillan a berkenye ágon
Öreg hölgy a múló perceken mereng,
fohászkodik, és töpreng a valóságon
Átöleli a horizont a földet
Varjú lebbenti meg a hó fátyolát
A rozsdás kapuban valaki csönget,
s a hideg testet melegség járja át
Szent karácsony éjszakáján fény, pompa,
derűs hangzavar lepi el a házat
Pihen a táj, s amíg a világ tompa,
úgy hevül a szív, mint a harci század
Együtt a család, és a fenyő fénye
glóriát rajzol a kéményfüst fölé
Jézus születik, s nincsen, aki félne
Falakat építünk a harag köré
Lutter Imre:
Régmúlt karácsonyok nyomában
Elmúlt karácsonyok emlékét őrzöm.
Keresem a hóban a piros ember nyomát.
Olvadt lábnyomokat, nagy gumicsizmáét.
Zörög fülemben a sztaniol hangja,
amint bontom a szaloncukor
arany csomagolópapírját
kis kezeimmel. Lassan.
Ülök a kanapén, akasztókkal az ölemben.
A tévé fénye meg-megvillan a cukros dobozon,
s várom, hogy nagyanyám,
ez a csöpp, törékeny asszony
megmozgassa a nyikorgó kilincset,
éles barna szemével, barázdás arcával
megjelenjen az ajtóban.
De már nem jön.
Ahogy sok, izgalommal várt
közös karácsonyeste is távolodóban.
Eltűnnek a pontos képek az éjszakák
egyre sűrűbb rengetegében
a hátam mögött,
ahová alig látok,
s oly távol kerülnek,
mint gyermeki fejem fölött
a plafont karcoló csúcsdísz.
Most lenn a tekintet.
Nézem a sáros földet.
A lucskos, barna talajban
friss keréknyomok fodroznak.
Meglátom arcom – apám néz vissza rám,
s a ringó, bugyborékos víz zavarában
a keresett Télapót gondolom
az égről tükröződni.
Kedvem volna angyalt játszani a hóban.
Mint hajdan, gyerekkorban.
De ördögi béklyók csavarozzák
végleg földhöz a lábam.
Földhözragadt emberségem
nem hiszi már a század nagy csillogását.
Felnőttem, vagy a fenyő lett kisebb,
s az álmaim kísértenek ébren.
De a Mikulás nem jön,
s a dió, mogyoró, mák is más ízű,
mint amit anyám a kalácsba sütött.
